Honvágy

Kilenc éves voltam, mikor Németországba költöztünk.

Tél volt, amikor egy jól felpakolt autóval megérkeztünk a német valóságba. Sötét volt és hideg, mikor az akkoriban végtelen hosszúnak tűnő út végén kiszálltunk a toronyház udvarán a kocsiból. Emlékszem, ahogy a csomagok kipakolása közben tétován ácsorogtam az egyszerű, de gondosan karbantartott, kifogástalan társasházi udvaron a januári hóesésben, nyomasztó felhőként telepedett rám az érzés, hogy az otthonihoz képest egy teljesen más világba csöppentem.

Akkor még nem tudtam volna egyből megfogalmazni, miért.  

Emlékszem, minden patyolat tiszta és rendezett volt. Patyolat tiszta és rendezett volt az udvar,  és pont ilyen patyolat tiszta és rendezett volt a lakás, amit béreltünk. Patyolat tiszták és rendezettek voltak az utcák, a járdák, az iskola aulája, de még az iskolabusz is. Ugyanolyan patyolat tiszta és rendezett, mint a házmester ruhája és frizurája, a buszsofőr modora, a szomszédok hideg, udvarias mosolya, a német kutyák német vakkantása. Minden. Amolyan németesen precíz, mondhattam volna, ha tudtam volna akkoriban, hogy ez a sztereotípia létezik.  

A német nyelvet szivacsként szívtam magamba, úgy, ahogy arra csak a gyerekek képesek. Szinte észre sem vettem, hogy elsajátítok egy teljesen másik kódrendszert a gyermeki módon bonyolult gondolataim kifejezésére: alig telt el pár hét, és nem volt gondom a nyelvvel.

S mégis, ott álltam kilenc évesen ebben a tisztaságban, precizitásban, rendezettségben, és minden borzasztóan idegen volt.  Nem találtam a helyem ebben a tökéletesen karbantartott, már-már rideg, távolságtartó német világban, a tökéletes utcákban, kertekben, udvarokban, kerítésekben, házakban. Különös magány volt ez.  Egy olyan magány, ami érvekkel nehezen magyarázható, hiszen ebben a kifogástalan, élére hajtogatott környezetben mindenem megvolt, amire szükségem volt, sőt, talán még több is. De ez a minden mintha nem az enyém lett volna.  Ez a minden teljesen más volt, mint az otthoni, olyan nagyon hiányolt minden. Márpedig gyerekként nagyon nem szerettem, ha valami más, mint amit megszoktam. Nem szerettem a változásokat.

*

Kilenc éves voltam, amikor rájöttem, mi a hazaszeretet.

Furcsa egy hely Magyarország, és talán még furcsább volt a rendszerváltás utáni időszakban. Balkánnak nyugat, nyugatnak kelet, egy sajátos kis viharvert világ a Kárpát-medencében. De az a kilenc évem, ami az addigi életemet jelentette, elég volt ahhoz, hogy valami végérvényes, mély kötelék kössön ehhez a szerencsétlen sorsú országhoz, annak minden nehézségével és bájával együtt.  És mint az életben annyi minden más is, ezt a kötelék is csak akkor mutatta meg igazi erejét, amikor lazítanom kellett volna rajta.  De Németországban, távol a számomra oly’ kedves bocibocitarkák, tüskevárak, túró rudik, balaton szeletek, duna kavicsok, ócska kilencvenes évekbeli popslágerek, balatoni nyaralások világától, minden olyan idegen volt, mintha az az ezer kilométer, ami a régi és az új otthonom között volt, egy áthatolhatatlan falat is jelentett volna. A tökéletesen térkövezett német járdák helyett szeretetteljes sóvárgással gondoltam az otthoni udvar feltöredezett, a repedések mentén gazos betonjára, amin megannyiszor elestem, ahogy szaladtam játszani (mert hiszen a gyerekek annyira tudnak sietni, hogy mindenhova szaladva mennek). Az óramű pontossággal érkező, tiszta iskolabusz helyett az otthoni, koszos-zajos kék buszra vágytam, ami az iskolából elvitt lakótelepünkig, kivéve, amikor néha lerobbant az emelkedőn. A tökéletes, könyvtári tulajdonú német tankönyvek helyett a saját, magyar tankönyveimre vágytam, amikben a padtársammal firkáltunk bajszot a figuráknak, vagy rajzoltunk szívecskéket és nem túl élethű halálfejeket a lapok szélére.

Furcsa magány volt ez a németországi magány.

Tudtam, bárhogy is alakul az életem, bármennyire is tanulom meg a nyelvet vagy veszem fel a szokásaikat, sosem leszek a német társadalom tagja. Németországban sosem fogom érezni azt a megnyugtató biztonságot, amit csak a hazámhoz való tartozás és az otthon tud adni. Hiába élek keletiként nyugati luxusban, az a világ sosem lesz az én világom.

*

Kilenc éves voltam tehát, amikor rájöttem, hogy mit is jelent a honvágy.

Sosem bírálnám azokat, akik magyarként külföldre szakadtak - mind okkal tették, mind okkal tettétek, mint ahogy mi is okkal tettük a kilencvenes években. De kilenc éves korom óta biztosan tudom, hogy én csak itthon tudok otthon lenni. Számomra a nagyvilágon e kívül valóban nincsen hely. Így hát bárhová is megyek: visszajövök.

*

S miközben ezeket a sorokat írtam, a München-Budapest járat aktuális vonata észrevétlenül átgördült Hegyeshalomnál a határ keleti oldalára, én pedig ismerősként üdvözöltem az ablakon keresztül a hegyeshalmi vasútállomás ütött-kopott épületét. Ahogy leszálltak a makulátlan egyenruhájú német-osztrák jegyellenőrök, és felszálltak az ütött-kopott táskájú, kicsit talán hanyagabb ruházatú magyar kollégáik, a velem szemben ülő bajor házaspár szörnyülködve nézte az állomás homlokzatáról pergő vakolatot, én pedig otthonosan dőltem hátra az ülésemben, nyugtáztam, hogy a telefonom kikapcsolta a barangoló üzemmódot, és azt gondoltam, már csak két óra, és tényleg otthon vagyok.