Követek egy médiában felkapott gyilkossági ügyet.
Bár a holttest még nincs meg, feltételezések szerint szerelemféltésből egy férfi kioltotta a volt barátnője életét.
Ahogyan az a bulvármédia által felkapott témáknál lenni szokott, számos részlet szivárgott ki arról, hogy valószínűleg hogyan történt a gyilkosság, és persze nem maradnak el a közeli forrásoktól származó információk, térfigyelő kamerák, nyomozók és nyomozó kutyák, médiaszereplések sem.
Nem kellett túl sokat keresgélnem, hogy a feltételezett elkövető teljes nevét megtudjam, és így rákeressek a közösségi médián.
Hogy miért? Talán csak kíváncsiságból. Hogy megnézzem, hogyan néz ki egy gyilkos. Hogy jeleket keressek. Hogy borzongjak. Hogy megnézzem, mit oszt meg, mit tölt fel huszonegyedik századi online bizonyítványába, milyen gondolatai voltak legutóbb, amikor talán még maga sem tudta (vagy már tudta?), hogy nemsokára elveszi egy ember életét.
Csak egy ember volt fent azzal a névvel, ő. Megnéztem.
A tucatnyi feltöltött fényképről ugyanaz a harmincas-negyvenes, izmos férfi nézett vissza jelentőségteljesen rám. Rengeteg pénzt költött a kinézetére és a “kiegészítőire”. Zselés haj, ujjnyi vastag lánc, élére állított gallér a márkás ingen, csészealj méretű prémium óra, drága autó, pózolás az autó bőrülésébe süppedve, tükörben készített szelfi.
Nem éppen az én esetem.
- Még ilyet! - gondoltam, mély egyetértésben az összes mélyről feltörő, legtöbbször tudatosan elnyomott előítéletemmel, ami a playboy-stílusú embereket illeti.
Hosszasan néztem az arcát. Némely képen gőgösen, máshol kicsit bárgyún néz a kamerába hamis félmosollyal, értéket tulajdonítva értéktelen státuszszimbólumoknak.
Lejjebb görgettem.
Meglepődtem.
Az oldala többi részén egészen más stílusú tartalom volt. Szomorú sorsú kutyák néztek kérlelően a fényképekről, hogy vigyék őket haza; megkínzott állatok felett erős színekkel felhívás az állatvédelmi törvény betartására, felhívás állatmenhelyi önkéntes munkára, adó egy százalékra, adományozásra… és nem értettem.
Bármennyire is nem szeretem ezeket az állatvédelmi tartalmakat (saját gyengeségemből adódóan - ugyanis a szívem elszorul, amikor ilyen képekkel találom magam szemben), a kontraszt, amit a feltételezett gyilkos oldalán láttam, meglepett.
Persze néha könnyebb az állatokat szeretni. Néha könnyebben esik meg egy megkeményedett emberi szív egy kiszolgáltatott élőlényen. Lehet, könnyebben lesz könyörületes egy állattal, mint egy csalfa, veszekedő nővel, de mégis Petőfi jut eszembe.
“Szeresd a virágot.
És ne féltsd szívedet,
Mert, ki ezt szereti,
Rossz ember nem lehet.”
Petőfi virág allegóriáját népünk szabad költői az elmúlt százhetven évben sok értelmezésben használták, még egy ilyen verzió is létezik: aki a kutyákat szereti, rossz ember nem lehet.
Ezzel a gondolattal játszva nézem tovább a számomra ellentmondásokkal teli, felkavaró profilt.
-Bár ilyen egyszerű lenne! - gondoltam.
De mi, emberek, bonyolultabbak vagyunk ennél.
Hasonló Morzsák:
