Frusztráció

– Szerintem menjünk át egy olyan helyre, ahol valaki ki is szolgál minket rendesen – mondta félhangosan, miközben szúrós szemekkel nézte a fiatal pincérnőt. Amaz mit sem reagált. Vagyis talán mintha a nyaka rándult volna egyet, de a fejét már nem fordította el feléjük.

Ez is bosszantotta.

Meg az, hogy már hosszú percek óta vártak a kiszolgálásra. Az esetlen nő azonban előbb a pultnál törölgetett, majd a másik asztalt szolgálta ki, aztán a falra felerősített síkképernyős televízióval babrált ügyetlenül, a kirakat párkányára állva, majdnem rájuk esve, és tényleg mindent csinált, csak azt nem, ami szerinte egy pincérnő dolga lett volna: felvenni a rendelést.

Már akkor is bosszús volt, amikor az étlapot hozta ki a lány – jóval többet kellett rá várni, mint indokolt lett volna. Ráadásul flegmább is volt annál, mint ami egy pincérnő számára szerinte megengedett egy vendéggel szemben.

– Szeretek itt lenni – mondta halkan a másik -, régi kedvenc helyem.

– Ja, csak éppen nem szolgálnak ki – mondta keményen, most már leplezetlen elégedetlenséggel – Eddig ez a hely egy gyenge kettes.

– Majd jön, dolga van…

– Mi, az a három vendég? Azzal talán csak elbír.

Már mondta annyira hangosan, hogy meghallhatta volna akár a pincérnő is. Hadd hallja, gondolta, legalább akkor talán figyel rájuk is egy kicsit – ami amúgy a dolga lenne.

A társa nem válaszolt. Egy kicsit ez is bosszantotta. Nem mintha veszekedni akart volna vele, de úgy érezte, a csend a tiltakozásának eszköze, és ez nem segített a hangulatán. Ki nem mondott kritikát érzett a konok hallgatásban, de nem az alkalmatlan pincérnő irányába, hanem az ő irányába, ami viszont egyenesen sértő volt.

Pedig meggyőződése volt, hogy igaza van. Ez az egyszerű pincérnő messze nem felel meg annak, amit ő egy vendéglátóhelyen dolgozó személyzettől elvárna. Sőt, még a szükséges minimumot sem hozza. Márpedig ha valami nagyon tudja bosszantani, az az, amikor valaki a munkáját nem látja el rendesen. Holott csupán annyi lenne a dolga ennek az egyszerű nőnek, gondolta, hogy azt a két asztaltársaságot megfelelően ellássa. Mégcsak teltház sincsen ebben a kopott bisztróban!

Bosszús volt. Hiszen ő mindig száz százalékra törekszik a munkában. Ő sosem engedné meg magának, hogy a feladatát ne a lehető legnagyobb precizitással végezze. Nincs más opció, a világ így működik, és az egyetlen elvárása az, hogy ha ő alkalmazkodik egy szabályhoz, az legyen érvényes másokra is. Nagyon tudta bosszantani, ha ezt az elvárható igyekezetet, ami benne annyira megvan, nem látta másokon. Ebben nem ismert pardont. Nem szerette az egyenlőtlenségeket.

Bármit is mond vagy épp nem mond a másik, gondolta dühösen, jogosak az elvárásai, ha valaki, akkor hát ő itt a sértett fél.

 

*

 

Az egész ott kezdődött, hogy kis túlzással egy szemhunyásnyit sem aludt.

Végigforgolódta az egész éjszakát, de álom nem jött a szemére abban a zajban, amit a fejében zakatoló gondolatok csaptak a síri csendben. Hajnal volt talán, mikor egy pillanatra elszenderedett volna, de az ébresztőórája kegyetlen szigorral vetett véget az álmatlansággal való küzdelmének.

Kora délután találkoztak a kedvenc bisztrójánál. Nem volt túl jó passzban, talán még neheztelt is a másikra egy korábbi értelmetlen vita miatt. A kialvatlanság a rosszkedvvel egy merev páncélt húzott az arcizmai helyére, és a máskor barátságos hangját monotonná feszítette. Nem szeretett bebújni a flegma álarca mögé, de most nem volt ereje másra.

Kedvelte ezt a bisztrót minden bájával és tökéletlenségével együtt. Ezért is esett a választása erre a helyre ma: rosszkedvében oda szeretett volna menni, ahová megannyi kellemes emlék köti. Most is szuper ez a hely, gondolta magában, ahogy tekintete végigsiklott a terem meleg színű faburkolatán és kissé kopott, de hangulatos bútorain. Megnyugtatta a közeg.

– Szerintem menjünk át egy olyan helyre, ahol valaki ki is szolgál minket rendesen.

A társa elégedetlen mondata egy szempillantás alatt rántotta vissza a jelenbe, úgy, mint mikor egy meleg szobában valaki kinyitja az ajtót a külvilágra, ahonnan így csontig hatoló hideg árad be.

Sosem szerette ezt. Nem szerette az efféle, bántóan megfogalmazott, alig burkolt kritikát, mint ahogy nem szerette a szándékosan elejtett, félhangos megjegyzéseket sem. Kifejezetten ártónak és rombolónak tartotta őket. Kicsit talán magára is vette, végtére is ő javasolta a helyet, de amúgy is inkább sajnálatot, mintsem dühöt érzett a slampos pincérnő iránt, így a szokásosnál valamivel lassabb kiszolgálás egyáltalán nem érte el az ingerküszöbét. Egyszerűen nem ért neki annyit az egész. Ha valami nem hiányzott neki, az még több békétlenség a világban.

– Szeretek itt lenni, régi kedvenc helyem – mondta halkan, végignézve a meleg barna lambérián és az üres, barátságos asztalokon. Ahogy mondta, kicsit meg is borzongott, mintha társa elégedetlenségével tényleg kinyílt volna az a képzeletbeli ajtó a zord, hideg világra.

– Ja, csak éppen nem szolgálnak ki – mondta a másik, szúrós szemmel nézve a pincérnő sziluettjét. – Eddig ez a hely egy gyenge kettes.

– Majd jön, dolga van…

– Mi, az a három vendég? – jött a válasz – Azzal talán csak elbír.

Erre nem válaszolt. Nem volt mit. Ismerte annyira a másikat, hogy tudja, hogy az ő világában az elvek, szokások és kötelezettségek néha hajlíthatatlan elvárásként működtek, kegyelmet nem ismerve. Nem lett volna értelme ellenkezni vele, csak egy újabb konfliktust szült volna.

A tények szintjén talán igaza is van a társának, gondolta. Fizetnek egy szolgáltatásért, és nem azt a minőséget kapják, amit elvártak.  De valahogy kimarad az efféle elvárásokból valami… valami, ami nem hajlíthatatlan, nem üzleti. Valami, ami megengedőbb, ami mérlegel, ami a hibák irányában megbocsájtóbb. Valami felebaráti. Valami emberi.

Vagy talán csak ő volt túl puha?

Békét szeretett volna a világban, békét és csendet – azt, ami most belülről is hiányzott.

Furcsa szégyenérzet lett úrrá rajta. Nem tudta, magát szégyelli-e a béke délibábjába való idealista kapaszkodásért, vagy a társa bántóan hangos elégedetlenkedése miatt fogta-e el egy mély szégyenérzet.

 

*

 

Már az sem volt egy jó jel, hogy reggelre sem múlt el előző napi rosszkedve.

Nem történt semmi különös, egyszerűen csak minden nyomasztó apróság összeállt egy egésszé, és súlyos sziklaként nyomták a lelkét. Konfliktusok, aggodalmak és mindennapi teendők nyomasztották, és amikor reggel megtudta, hogy kolleganője lebetegedett, így ő egyedül lesz aznap, már tudta: borzasztó nap vár rá.

Nem tévedett sokat. Összetört egy tányért, kiöntött egy levest, rosszul vett fel egy rendelést, és még a tévén sem tudta valahogy beállítani a hangot, így az ismert popénekes hangtalanul rázta magát az ócska lakk nadrágjában. Bár talán jobb is így, gondolta, de ha a vendégek zenét akarnak, zene kell. Így hát nyomkodta a gombokat tovább, koncepció nélkül, mígnem végre, legnagyobb megkönnyebbülésére felcsendült a kívánt sláger refrénje.

Fél füllel hallotta, ahogy a televízió melletti kétfős asztaltársaságnál valaki rosszallóan azt mondja:

– Csak a nyakamba ne essen…

Igyekezte elengedni a füle mellett a férfi hangját, de a szégyenérzet kíméletlenül mart bele a lelkébe. Kapkodva ment vissza a négyfős társasághoz, akik elégedetten nézték a képernyőn immár hangját visszanyerő énekest. Javítani kellett a rendelésen, amit rosszul vett fel. Elnézést kért. Elnézték, de ezért is szégyellte magát.

Épp a konyha felé indult, mikor a tévé melletti asztaltól ismét félhangos rosszallás ütötte meg a fülét.

– Szerintem menjünk át egy olyan helyre, ahol valaki ki is szolgál minket rendesen.

Nem, gondolta, nem fordulok meg. A pincérnőként eltöltött évei során bőven volt már dolga ilyen odaszúrt megjegyzésekkel. Megtanulta őket rezzenéstelen arccal fogadni, sosem engedte, hogy lássák, betaláltak a nyílként kilőtt, bántó szavak. Pedig betaláltak. Fájtak.

Tudta ő, hogy nem a legtehetségesebb és leggyorsabb pincérnő, és ráadásul ma egy különösen rossz napja van, de mindig bántotta az efféle romboló kritika. De ha a kritika nem is, akkor azok a hideg, szúrós szemek, amikkel ilyenkor nézték. Mintha minden ilyen szempár mellett ott lenne az a többi száz is, ami korábbi kudarcaira emlékezteti.

Most sem volt ez másképp. A szeme sarkából látta, ahogy a férfi rosszallóan nézi, már akkor is érezte magán a szúrós pillantását, amikor a tévével vacakolt.

Kellett egy kis erőt gyűjtenie, hogy odalépjen az asztalhoz felvenni a rendelést, letörölt hát még egy asztalt. Szégyenét a rég megtanult módon ásta mélyre, hogy a leghalványabb jelét se adja sebzettségének.

S mire azt kérdezte, sikerült-e választani, az arca már ismét sima, hangja pedig érzelemmentes volt, és hidegen nézett bele az elégedetlen vendég szemeibe.

 

*

 

– Sikerült választani? – kérdezte a pincérnő.

A férfi adta le mindkettejük rendelését kimért, jeges hangon. Bosszús volt, bosszantotta az ügyetlenségéhez képest aránytalanul flegma pincérnő, bosszantotta a másik félmosolya, amivel bocsánatkérően a pincérnő felé fordult, és bosszantotta, hogy ezek az emberek szemmel láthatóan nem értik, hogy a világ ennél szigorúbb szabályok között kellene, hogy működjön.

A nő bátorítóan mosolygott, de ez a mosoly nem érte el szomorú szemeit. Valójában végtelenül bánatos volt. A konfliktusok mindig is nyomasztották, akkor is, ha nem ő volt a középpontban. Vágyta a békét és a csendet.

A pincérnő váltakozva nézte hol egyiküket, hol másikukat, de valós szemkontaktust nem teremtett. Arca rezzenéstelen volt, mit sem mutatva abból a fájdalomból és szégyenérzetből, ami annyira rágta belülről. Úgy érezte, két fronton küzd: küzd az elégedetlen vendéggel és magával is.

 

S bár a feszült hármas egyik tagja sem láthatott a másik kettő lelke mélyére, talán legbelül mindannyian csak rendre és békére vágytak, miközben frusztrációjukkal áttörhetetlen falat emeltek maguk köré.

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategória

if_resolutions-05_897243

Olvass Morzsákat

A Morzsák alatt általam írt történeteket, novellákat és apróságokat találsz, olvass tovább!

Olvasd a többi írásom!
if_lightbulb_62310

Olvass a coachingról

A coaching egyre inkább felkerül a mentális segítő szakmák térképére.

Ha úgy érzed, Neked szól, jelentkezz hozzám bátran coachingra!

Többet a coachingról!
profil1.3

Olvass rólam

Amennyire az interneten lehet, oldalamon bemutatkozom leendő ügyfeleimnek és olvasóimnak szakmám, életutam és motivációm ismertetésén keresztül.

Olvasd el, ki vagyok!

© 2017-2018 Ragyogdtul.hu 

Készítették: Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, felhasználásuk csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató