“Oldjuk már meg, hisz felnőtt emberek vagyunk!”
Sosem értettem, miért bukkan fel újra meg újra feszült szituációkban a fenti mondat érvként. Mintha a megkérdőjelezhetetlen tény, hogy felnőtt emberek vagyunk, egyben kötelezettséget és biztosítékot jelentene arra, hogy problémáinkat valamiféle higgadt racionalitással rendezni tudjuk.
Számomra a fenti mondat mindig hamis kapaszkodót jelentett, és mint ilyen, nem éreztem jogos érvnek.
Mintha az életkorunkkal egyenesen arányos lenne bölcsességünk.
Mintha a gyerekekre valamiféle egyszerű barbarizmus lenne jellemző a problémamegoldás terén, no de mi, a felnőttek, mi kérem a problémamegoldás magasiskolája vagyunk.
Mintha a problémáink megoldását nem a bátorságunk, az őszinteségünk, az önismeretünk vagy a mások és magunk iránt érzett tiszteletünk és szeretetünk befolyásolná, hanem az életkorunk.
Bevallom, bosszant ez a mondat. Bosszant, mert szerintem az élet nem ilyen.
Életkorunkkal nem egyenesen arányos a bölcsességünk.
Mi több, a gyerekek olykor sokkal tisztábban oldanak meg gondokat. Őszintébben, nyíltabban, egyszerűbben, és talán ezáltal bölcsebben is.
Az életkornak, a felnőttségnek ebben semmi szerepe nincs.
Sőt, ha belegondolok, mint ahogy életünk döntő többségét felnőttként töltjük, gondjaink, konfliktusaink, dilemmáink döntő többségével is felnőttként találkozunk, és felesleges köreinket is felnőttként futjuk újra meg újra. Mi több, olykor problémát csinálunk olyan dolgokból, amiket tovatűnt gyermeki bölcsességünkkel talán hamarabb, szebben és fájdalommentesebben oldottunk volna meg.
De - sajnos - már felnőtt emberek vagyunk.
“Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.)”
Antoine De Saint-Exupéry
Hasonló Morzsák:
