Ellenfelek

(4 perces olvasási idő)

Hajnali fények világították meg az udvart, olyanok, amelyek elűzték a pirkadat szürke derengését, hogy helyette élettel töltsék fel a gyártelep régi téglaépületeit, és szelíden megcirógassák az épületek között évszázadok óta méltóságteljesen az ég felé nyújtózó platánfákat.

Három éve is van már annak, hogy az udvar legrégebbi platánjának öreg törzse megroppant egy viharban. Kivágták hát az öreg fát, helyére pedig egy zsenge újat ültettek. Harmadik tele közeledett, harmadszor engedte el elsárgult leveleit az ősz fel-feltámadó szeleiben, bár idén először a leveleken kívül néhány kerekded, fás termést is hozott, melyek még kitartóan csüngtek az egyre kopaszodó ágakon.

Egyszer csak egy dolmányos varjú ereszkedett le a fiatal fa egyik alsó ágára. A hatalmas madár súlya alatt meghajlott a gyenge ág. Fél tucatnyi levél és talán egy termés is útnak indult a nedves föld felé, majd halkan koppant az avaron.

Valószínűleg a varjú sem számított ekkora imbolygásra, lábának teljes erejével szorította a gyöngécske fát, miközben méltatlankodó szárnycsapásokkal próbálta megtalálni ritkán elvesztett egyensúlyát.

Hangosan károgott. Azt hittem, panaszkodik, mi több, úgy képzeltem, a maga nyelvén épp szitkozódik a faág felháborító ingatagsága miatt. A csendet ércesen áthasító mondandójához azonban hamarosan egy másik, öregebb fán ülő, talán öregebb varjú is csatlakozott, hogy a hajnal csendjét megszakítva kánonban kürtöljék szét panaszukat a világnak.

Az öregebb varjú átröppent fiatalabbik társa mellé, így aztán a fiatal fának már két ága is küzdött a szokatlan teher alatt – sosem szolgált még varjakat, eddig mindig csak verebeknek adott biztonságos pihenőhelyet.

Nem értettem, mi történik. Ha a varjú az ág gyengeségén méltatlankodik, miért ült át mellé a társa is, felvállalva a kényelmetlenséget? Nem, valami másról lehet szó, gondoltam. De mit kürtöl a két dolmányos rekedt hangú harsonája az ébredező udvar rejtőzködő lakói felé? 

Egy ideig csendben figyeltem a két károgó madár bizarr hintázását a fiatal platánfán. 

Végül megértettem – talán csak azért, mert a nagy billegés és érces szitkozódás közepette mindkét varjú ugyanúgy lefelé, a fától egy kisebb kőhajításnyira parkoló régi autó felé nézett.

Az alváz nyújtotta menedékből egy sárga szempár villant vészjóslóan a fa felé. Tulajdonosa alig volt kivehető, míg óvatosan elő nem lopakodott az autó alatti félhomályból.

Egy fekete kölyökmacska volt. Alighanem túl lehetett már az első sikeres vadászatán, mert egy vadászhoz méltó bátorsággal lépett ki a fényre, és ült meg lábait maga alá hajtogatva a kerék mellett, de az enyhén oldalra billentett feje és a kelleténél talán jobban behúzott nyaka arról árulkodott, ekkora zsákmánya még sosem volt. Mi több, talán ő maga sem tudta még, hogy neki kéne vadásznia a varjakra, vagy a varjak vadásznak rá. 

Vadászösztönébe félelem vegyült hát, ahogy a két varjú hangosan kiabált rá, de azt már eltanulta az udvar többi macskájától, hogy semmi sem félelmetesebb annál, mint mikor egy macska felborzolja a szőrét. Csigolyáról csigolyára szaladt végig a hátán az ősi parancs, mígnem végül az apró szőrpamacsból egy borzas fekete sárkány lett, aki szemeivel szórta a tüzet, félelmét valamelyest leplezvén, az őt szidó varjak felé. 

Elmosolyodtam. A fiatal fa alighanem nem volt felkészülve egy ilyen reggeli megpróbáltatásra, szüntelenül hullatta gyönge ágairól a sárga leveleket. A varjak hangos károgással szidták túlbecsült ellenfelüket, míg az megszeppentségét alig leplezve hunyorított sárga szemeivel a hintázó fekete madarakra.

– Szólj vissza nekik! – mondtam félhangosan, ahogy a saját autóm hideg ajtajának dőlve figyeltem őket. – Mondjad, cica, hogy te is tudsz mérges lenni.

A macska meglepetten fordult felém, egy pillanatig tűnődve nézett, majd tekintetét ismét a magasba emelte. Szemöldökét összenvonva, szőrét az ég felé állítva megrebegtette bajszát, vicsorra húzta száját, majd egy nyávogást hallatott – cérnavékonyat és határozatlant ugyan, de olyat, amiben már ott volt a benne szunnyadó oroszlán rokonok szelleme. 

A varjak elhallgattak. Csendben markolták az imbolygó ágakat. 

A kismacska, sikerén való megdöbbenését leplezve, felállt, mintha mi sem történt volna. Hátát ívesen kinyújtóztatta, majd, mint aki jól végezte a dolgát, kecsesen és büszkén megindult az udvarnak egy távoli pontja felé.

A madarak és én pedig még hosszan néztük, ahogy feketeségében beleveszett a gyárépületek közt még megülő félhomályba.

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák

if_resolutions-05_897243

Olvass Morzsákat

A Morzsák alatt általam írt történeteket, novellákat és apróságokat találsz, olvass tovább!

Olvasd a többi írásom!
if_lightbulb_62310

Olvass a coachingról

A coaching egyre inkább felkerül a mentális segítő szakmák térképére.

Ha úgy érzed, Neked szól, jelentkezz hozzám bátran coachingra!

Többet a coachingról!
profil

Olvass rólam

Amennyire az interneten lehet, oldalamon bemutatkozom leendő ügyfeleimnek és olvasóimnak szakmám, életutam és motivációm ismertetésén keresztül.

Olvasd el, ki vagyok!

© 2017-2019 Ragyogdtul.hu 

Készítették Dr. Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, ezek bármilyen formában történő felhasználása, másolása a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényben foglaltaknak megfelelően szerzői jogvédelem alatt állnak, felhasználásuk  csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató