Ide figyeljetek, rám!
Az én hangom a legerősebb, az én eszem a legélesebb, az én logikám a legpontosabb, az én ruhám a legtökéletesebb, az én szemüvegem a legmárkásabb. Az én autóm a legújabb, az én házam a legnagyobb, az én karrierem a legcsillogóbb, az én hírnevem ér a legtávolabb.
Kiemelkedem közületek, túlmutatok rajtatok. Bosszanthatna, hogy mindenki más annyira tökéletlen, annyira ostoba, mégis annyira akaratos… és talán bosszant is néha, de mindig megnyugtat, hogy én nem ilyen vagyok. A ti tökéletlenségetek tükrében én még tökéletesebb vagyok.
Jogom van hát kritizálni titeket. Jogom van hibát keresni, összeveszni, sőt, ha kell, kiabálni veletek, mert ezzel csak tökéletességre nevellek titeket, szolgálom a jó célt, tulajdonképpen segítek. Jogom van, mert én látom azt, amit ti nem.
Éppen ezért én vagyok a főnök a munkában is, otthon is, de még az úton, a boltban sorban állva vagy a villamoson is, ha úgy adódik. Rendet tudok tartani, rendszert tudok alkotni, mindig az én megoldásom az egyetlen hibátlan. Nem hibázhatok, és nem hibázom, mint ahogy ti sem hibázhatnátok, ha lenne önuralmatok. De nincs.
Nem bírom, ha siránkoztok. Az a dolgotok, hogy együttműködjetek. Nem bírom, ha ellenszegültök, úgysincs igazatok, nem értitek, hogyan is értenétek, nekem viszont feleslegesen pereg az ellenállásotokkal a drága időm. Nem érdekel, ha panaszkodtok.
Nem hiszek a szeretetben, a szerelemben, az érzelgősségben. Mik ezek? Fogalmak, amik nem mérhetők sehogy, és ami nem mérhető, nem írható le, az valójában nincs is. Persze, mennétek haza idő előtt, mert beteg a gyerek, mi? Értem sem jött senki az iskolába, amikor beteg voltam, és mégis kibírtam. Apám még jól le is szidott, ha betegség miatt kimaradtam valahonnan. A betegség a gyengeség jele, mondta, és igaza volt. Kemény ember volt, néha megpofozott, de neki köszönhetem, hogy ilyen kemény vagyok. Nem pazarolt felesleges köröket érzelgősségre, nem figyelt érdektelen dolgokra, nem dicsért, ha tettem a dolgom, mert az volt a kötelességem, de megbüntetett, ha hibáztam. Kellett is, így lettem ennyire céltudatos.
Anyám meg puhány volt. Nem bírta apám keménységét, sírt, ahogy csak a gyengék sírnak, aztán el is váltak, hozzáment egy hasonlóan puhány tanáremberhez, akiben semmi férfias nincs, és szült még neki másik kettőt, aztán egyfolytában azokat dédelgette. Nem mintha nekem szükségem lett volna a figyelmére vagy a dédelgetésére, én már egészen kicsinek is két lábbal jártam a földön, mert hagyták, hogy egyedül járjam az utam, nem kellettek nekem ezek a felesleges puha gesztusok, mint ölelés meg dajkálás meg esti mese. Célok kellettek és kitartás.
Ettől lettem ilyen tökéletes.
Azt mondjátok, sérült a lelkem? Dehogy az. Erős. Az én lelkem erős.
Azt mondjátok, érzéketlen vagyok? Dehogy is. De nem engedem be ezeket az gyenge siránkozásokat, kitartok, sikert érek el, főnök vagyok, uralom a helyzeteket, csodáltok, és néha én is csodálom magam.
Azt mondjátok, nárcisztikus vagyok? Dehogy vagyok. Csak tisztában vagyok magammal, és tisztában vagyok veletek. A tehetségem egyaránt kincs és teher.
Így hát ide figyeljetek, rám!
* Megjegyzés: a történetben szereplő nárcisz kitalált személy. Minden hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
Hasonló Morzsák:
