Az alábbi morzsa már egy ideje bennem volt, és bármennyire is próbáltam másról írni, utat tört magának, mint felrázott pezsgő aljáról a buborék, amire hiába zárod rá a kupakot, már sosem tér vissza a folyadékba, ahonnan jött.
Nem szeretek az élet végén gondolkozni. Nem könnyű téma, és nem is mindig kezelem jól. Mégis eszembe jut néha, ott motoszkál kéretlen vendégként a gondolataim között pár hétig, és nem mozdul onnan, amíg nem futtatom végig ugyanazon a soron, mint mindig. Mindig, minden ilyen alkalommal kicsit alakul a halálról alkotott képem, és bár nem lesz könnyebb a téma, a lelkem mégis megkönnyebbül.
Az élet vége számomra egyszerre ijesztő és mégis szükséges: ellenkezőjét, az örök életet éppúgy nem tudom elképzelni, mint az élet végét. Hiszem, hogy sok tettünknek az a legmélyebb, sokszor fel sem ismert motivációja, hogy rövid életünk alatt jutni akarunk valahova, tenni, teremteni akarunk valamit - azaz hiszem, hogy sok cselekedetünket titkon az mozgatja, hogy tudjuk, egyszer vége.
Van, aki sokáig nem foglalkozik az élet végének gondolatával - miért is foglalkoznánk, ha csak most kezdődött az egész -, és van, akiben újra meg újra felbukkan. Előbb vagy utóbb azonban mindannyian elgondolkozunk azon, hogy egyszer vége lesz.
Az élet vége utáni életet -egyéb szó híján- sokan és sokféleképpen képzelik el: a mennybe jutunk, itt maradunk láthatatlanul szeretteink körül, újjászületünk, vagy éppen anyaggá leszünk… ki-ki a kultúrája, hiedelmei, vallása és saját vágyai szerint gondol a lét (?) eme megfoghatatlan szakaszára.
Sokszor belegondolok, hogy vajon miért félünk a haláltól, miért nem tudjuk természetesnek elfogadni, miért tiltakozunk ellene a mi kultúrkörünkben sokkal jobban, mint kéne, miközben a régi idők embere, illetve napjainkban néhány tőlünk távolabbra élő kultúrában a helyén tudják kezelni a halál gondolatát.
Orvosként sok halált láttam és látok, köztük felfoghatatlanul hirteleneket és rég vártakat, igazságtalannak tűnőket és könnyebben érthetőeket is. Egyiket sem könnyű végigkísérni, sem családtagként, sem egészségügyi dolgozóként. Kétféle haldokló van. Az egyiken látszik a félelem, a tehetetlenség és a harc az ismeretlen, de elkerülhetetlen ellen. Ám néha találkozom a másikkal is: aki, bár tudja, hogy földi léte végére ért, nyugodt. Úgy várja a halált, mint ismeretlen ismerőst, és valami földön túli békességgel és elfogadással éli utolsó napjait és óráit. Amikor pedig eljön az óra, úgy alszik el, mintha könnyű álomra hajtaná a fejét.
Nem tudom biztosan, mi közöttük a különbség. Ámulattal vegyes tisztelettel nézem őket, akik már nem félnek, akik régi ismerősként fogadják a halált, és csak remélem, hogy amikor egyszer én kerülök majd sorra, már bennem sem lesz félelem.
Azt hiszem, akik kellő bölcsességgel tudják kezelni a halál tényét, azok, akik kiteljesedtek életükben. Akik az élet számtalan nehézsége és megpróbáltatása közepette megtalálták önmagukat és a békéjüket, akik elérték azt, amit szerettek volna - és ez utóbbi ritkán jelent vagyont, hatalmat vagy kézzel fogható javakat.
A mindennapjaink néha megtévesztenek. Sokszor azt hisszük, azt hitetik el velünk, hogy még több pénz, még magasabb pozíció, még több hatalom, vagy épp: egy még jobb autó, még nagyobb ház, még több fényűzés valós boldogságot adnak, és segítenek kiteljesedni.
Nem tudom, mennyire vehető örökérvényű igazságnak, de én nem láttam még igazán boldog gazdag embert. A vagyon és a hatalom mértéktelen hajhászása egy tipikus zsákutca, a pénz és a vele elérhető javak csillogása egy hamis barát, ami abban a bizonyos órában nem tudja megadni a bölcs elfogadást - de tulajdonképpen, bár ezt nem szokás bevallani, az egész addig vezető úton sem, amit életnek nevezünk.
Hiszem, hogy a valós értékek nem mérhetők pénzben, értéktárgyakban vagy hatalmi pozíciókban. Mérhetők azonban sokminden másban, amiket sokféleségük miatt felsorolni sem lehet. Mérhetők mosolyokban és nevetésekben, emberekben és állatokban, akik szeretnek és akiket szeretünk, családtagokban, gyermekekben, közös időtöltésekben, átbeszélgetett éjszakákban, emlékekben, alkotásokban, érintésekben, ölelésekben és őszinte pillanatokban.
Azt hiszem, hogy akik végül békével hajtják örök álomra a fejüket, mint egy átlagos hosszú nap végén, azok ezt azért tudják megtenni, mert valós értékek szerint éltek. Röviden: mert éltek.
“Senki sem különálló sziget;
minden ember a kontinens része,
a szárazföld egy darabja;
ha egy göröngyöt mos el a tenger,
Európa lesz kevesebb,
éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el,
vagy barátaid házát,
vagy a te birtokod;
minden halállal én leszek kevesebb,
mert egy vagyok az emberiséggel;
ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang:
érted szól.”
- John Donne