Az igazat megvallva, nem szerette a munkáját.
Semmilyen munkát nem szeretett sosem, sőt, semmit, ami egy kicsit is kötelező. Nem szeretett iskolába járni, nem szeretett tanulni, nem szerette a kötelező olvasmányokat sem, no meg azt az elvitathatatlan társadalmi tendenciát sem, hogy aki ennyire notóriusan kerüli a kötelezettségeket, az a szó klasszikus értelmében nem viszi sokra.
Ezek után nem lepődött meg, amikor gimnázium másodikban végül megbukott fizikából. Valójában csodálta, hogy eddig nem bukott meg, és az sem érte meglepetésként, hogy a pótvizsgán is megbukott.
Így esett, hogy 16 évesen, pontosan húsz évvel ezelőtt, végleg kiesett az iskolából. Nem nagyon volt mire várnia, munkába állt. Először - késő nyár lévén - idénymunkásként földeken dolgozott, majd később kipróbálta magát raktárosként, árufeltöltőként, de egy rövid ideig még postai kézbesítőként is. Gyakran váltott, nehezen találta a helyét - végtére is nem olyan egyszerű talpra állni egy világban, ahol érettségi nélkül emberszámba sem vesznek.
Egy idő után arra is rájött, hogy az emberek is idegesítik. Persze kit nem, de talán őt egy kicsit jobban… nem bírta elviselni sem a gazdag sznobokat az arroganciájuk miatt, sem a kéregető szegényeket a tehetetlenségük miatt, a kettő között pedig valahogy nem látott túl sok átmenetet. Nem szerette sem azokat, akik többre vitték nála, sem azokat, akik még nála is kevesebbet értek el az életben.
Kerülni kezdte hát az embereket, amennyire tudta, és a kevéske személyes kapcsolatán kívül - jobbjára család és két régi barát - mást nagyon nem ápolt. Ő nem az az ember volt, aki csak úgy derűjében rámosolyog idegenekre, vagy aki segít leemelni a babakocsit a tömött buszról. Nem volt rossz a szíve, sőt, a maga módján kifejezetten érzékeny volt, de nehezen látta meg a jót más emberekben.
Aztán két éve, a nyári szezonban, szemétszállítónak, vagy - ahogy ő hívta magát - kukásnak állt. Épp ismét munka nélkül volt, mikor a közeli hulladékgazdálkodási telep mellett elsétálva meglátta a felhívást, miszerint munkaerőt keresnek. Nyáron ugyanis különösen sok a felmondás ebben az egyébként sem túl vonzó munkakörben. Talán nem bírják a hőségben rothadó szemét szagát, gondolta, de neki sem oka, sem lehetősége nem volt efféle kényeskedésekre. Kellett a pénz, a szaglása egyébként sem volt valami kifinomult, a kukák pedig legalább nem locsogtak, nem panaszkodtak, és nem kérdezték semmiről.
Így hát minden hétköznap, valamint kéthetente szombaton is, reggel hat és délután fél három között szemetet szállított. Nem szerette különösebben a munkáját - bár eleinte kétségkívül élvezte, ahogy a hatalmas teherautón hátul megkapaszkodva utazik házról házra -, de elboldogult. Talán még sosem dolgozott két éven át ugyanabban a munkakörben. A többiek hamar megtanulták, hogy ő nem az az ember, akivel át lehet beszélni az előző esti meccset, a főnök ostobaságait vagy az élet bármilyen olyan dolgát, amit férfiak egymás között megosztanak. Nem szóltak sokat hozzá, de nem is bántották, egyszerűen csak tudomásul vették, hogy nem a beszélgetősebb fajtából való, de így is a csapat részét képezte.
Sem a kollégák, a csordultig megpakolt vagy épp az ürítés után üresen tátongó, enyhén savanykás szagú kukák nem faggatták. Ő pedig minden reggel hat és délután fél három között tette a dolgát: megfogta, odahúzta, felakasztotta,később leakasztotta majd visszahúzta a kukákat a helyükre. Így jártak házról házra, utcáról utcára, ő pedig elmerengett saját gondolatvilágában anélkül, hogy túl sokat kellett volna beszélnie.
Most viszont itt volt ez a járvány. Vírus, azt mondják, ő pedig azt sem tudta elsőre, mi a különbség a vírus meg a baktérium között, úgy kellett rákeresnie a világhálón, hogy értse… de, ahogy annyi minden akadémikus dologgal, ezzel az információval sem ment sokra. Nem sokat számított számára, hogy ez a szabad szemmel láthatatlan akármi mutat-e életjelenséget vagy sem, mint ahogy az sem érdekelte, hogy egy önálló sejt-e, vagy annál is kisebb: a lényeg, hogy veszélyes. Este látta a tévében az olasz halottakat, reggel pedig aggódva várta a híreket a friss adatokról, hogy ugyan mennyien lettek az előző reggel óta betegek. Az iskolából való kimaradozása, a sűrű munkahelyváltásai és az alkalmankénti megélhetési nehézségei miatt ugyan jó pár csörtéje volt a szüleivel és a nagyszüleivel az elmúlt másfél évtizedben, de most értük kezdett aggódni. Értük és - életében először talán - másokért is. Már nem idegesítették annyira az emberek. Kerülte őket, de nem azért, hogy ne kelljen velük szóba elegyedni, hanem azért, hogy védje őket. Már nem azért járt hajnali hatkor a boltba, mert akkor még alszik az utca, és nem szólítja meg senki, hanem azért, mert akkor még nem veszélyeztet senkit, és őt sem veszélyezteti senki. Egyik este, munkából hazatérvén egy uzsonnászacskót talált a kilincsére akasztva, benne egy akkurátusan összehajtogatott, kézileg készített textil maszkkal. Nem tudta, ki akaszthatta oda. Jóformán alig ismerte a szomszédait, sosem beszélt velük néhány kényszeredett szónál többet, de értette: ez a maszk az övé, hogy védje magát és védjen másokat. Életében talán először hálát érzett ismeretlen emberek iránt. Hálát és aggodalmat.
Másnap rajta volt a maszk munka közben. Este szappanos vízzel kimosta a konyhai csap alatt, így most enyhén mosószeres illata volt, ami furcsa kontrasztot adott a szeméttelep és a kukák megszokott, savanykás szagával, de valahogy a rendezettséget, a tisztán behajtogatott ruhákat juttatta eszébe. Hálával gondolt az ismeretlen kezekre, akik a maszkot a kilincsére akasztották. A kollégái, bár ritkán szóltak hozzá, megdicsérték a maszkot, ő pedig, bár ritkán válaszol bármire is egy szónál többet, megköszönte, és röviden még azt is hozzátette, miként került hozzá az aprócska csomag. Amazok bólintottak egy barátságos félmosollyal, és az ő szájzuga is egy kicsivel feljebb húzódott a maszk alatt. Bár ezt az aprócska gesztust már senki sem látta, különös melegség töltötte el a szívét. Maga sem tudta már, mikor mosolygott utoljára azért, mert megdicsérték. Arra meg pláne nem emlékezett, mikor mesélt el bármit is magáról bármelyik kollégájának.
Egy szikár, ötvenes férfi - jobban nem tudta szemrevételezni, mert szintén maszkot viselt- a Síp utcában intett nekik, ahogy lassan arra gurultak a hatalmas autójukkal. Nem látta az arcát, de látta a szemét, és a szeméből tudta, hogy mosolyog. A maszkos azt kiáltotta nekik, hogy vigyázzanak magukra. Jól esett neki. Nem emlékezett arra, hogy valaha is pozitívan szóltak volna a lakók hozzájuk, általában tudomást sem vettek róluk, máskor meg inkább lenézéssel figyelték őket tisztes távolságból.
Alig negyed órával és két utcával később, egy másik ház elé érve egy idősebb nő igyekezett egy túlméretes zsákot belegyömöszölni az amúgy is csordultig lévő kukájába. Klasszikus jelenet, hányszor látta már! Békeidőben idegesítik is a túlpakolt kukák és mindazok az ügyeskedők, akik “csak még egy zsákot” ráraknak a megtelt tárolóra… miért nem lehet megérteni, hogy a kuka a pereméig tart, a fedelét pedig le kell hajtani?
De most nem jött a harag, és nem jött az előítélet. Jött helyette más: megértés és féltés. Az igazat megvallva ő is tette már rá a saját szemetét a társasház csordultig telt tárolójára… előfordul. Az öregasszony sem jó dolgában sietett ki a bezsákolt szemetével a kukásautó közeledtét hallván. Egyébként sem kéne az utcán lennie, ez a vírus állítólag épp az idősebbik korosztályt veszélyezteti a legjobban. Bár talán ezt így nem fogalmazta meg magának, de megsajnálta az asszonyt.
Intett a társának. Amazzal odamentek, ő átvette a zsákot az öregasszonytól, a társa a kocsihoz húzta a kukát, és egy összehangolt, rutinos mozdulattal megszabadultak a szeméttől.
- Ó, nagyon köszönöm maguknak! Meg sem tudom most hálálni, nem hoztam borravalót le magammal…
- Nem is kell, hölgyem - mondta. - Azzal hálálja meg, ha vigyáz magára, és egészséges marad!
Az idős nő meghatódva mosolygott, de mosolygott már ő is, olyan szélesen, hogy egy kicsit el is mozdult a maszk az arcán.
Különös dolog, mennyit tud egy maszk változtatni egy emberen!
Hasonló Morzsák:
