A dicséret

Édesanyám egyszer megdicsért.

Persze nemcsak egyszer, nem egy egyetlen és soha-vissza-nem-térő alkalom volt ez, de erre az egyre nagyon emlékszem. Ez volt az egyik legfontosabb dicséret, amit egész gyerekkoromban kaptam.

Volt egy kutyám. Egy szürkésfekete, bozontos szőrű, pumi-féle kutya volt. Neveletlen volt és olykor zajos, akárcsak én, néha rosszul becsülte fel a határait, akárcsak én, és össze tudott veszni olyanokkal, is, akikkel nem kéne - akárcsak én. 

Buksi egyszerre volt testvér és barát, rivális és társ a gyerekkori mindennapjaimban. Ahogy akkoriban mondtam, tíz év munkája volt abban, hogy ő a család tagjává válhatott, ugyanis, mint oly sok gyerek, én is hosszú éveken át könyörögtem egy kutyáért, míg végül tíz éves koromban, egy szeptemberi vasárnap meleg délutánján elhozhattuk egy dunaújvárosi koszos, poros tenyészetből. Onnantól kezdődtek közös kalandjaink, és onnantól kezdődött valami egészen más is. Azt hiszem ugyanis, hogy nemcsak azt tanultam meg tőle, hogy hogyan kommunikál egy kutya vagy, hogy hogyan értsek meg szavak nélküli gesztusokat. Azt is megtanultam, mit jelent gondoskodni egy másik életről. Mit jelent esőben és fagyban sétálni, mit jelent ételt adni, amikor én is éhes vagyok, mit jelent felkelni a legmélyebb álmomból, mert segítenem kell, mit jelent - a szó közvetlen és átvitt értelmében is - osztozni a kanapén és osztozni a kényelmemen. 

Hozzá kötöm tehát az első olyan dicséretet is, amire utólag igazán büszke vagyok. 

Kiskamasz lehettem akkoriban, és talán még nem is tudtam, milyen viharos időszak elején állok. Lázadó voltam én mindig is, kicsinek, kamasznak és felnőttnek egyaránt, és hamar megtanultam azt is, hogy a lázadás és az örök meg-nem-értettség érzés, függetlenül attól, hogy jogos-e vagy sem, magányossá tesz. Egy konfliktusos napom mélabús estéjén tétován ültem az étkező vastag, barna gyapjúszőnyegén. A konyhában édesanyám ténykedett. Recsegett az ócska rádión az URH sávja, és az ismerős felvezető után beköszönt A Szabó Család sokezredik része. Fakanál koppant öt ütemes és gyors egymásutánban a fazék peremén, hogy ne vigye magával a készülő, gőzölgő főzeléket. Tányérok csörrentek. Süvöltött a csapból kiáramló víz, majd halkan csobogott, ahogy megtört egy felszínen, végül elégedetten kluttyant a lefolyó. Zsíron piruló hagyma sercegett némi apróra vágott hússal, beterítve illatával a konyhát és az egész nappalit, újabb fakanál-koppanás, majd sistergés, ahogy víz lepte el a készülő pörköltöt. 

A szokásos esti készülődés hangjai voltak ezek, én pedig mélabús, éhes kiskamaszként, aki épp el akart bújni a világ elől, bekuporodtam az étkezőasztal alá, a békésen szuszogó kutya mellé.

(Merthogy az természetes volt, hogy a kutya az étkező gyapjúszőnyegén aludva várta a vacsora finom falatokkal kecsegtető idejét.)

Van valami végtelenül békés egy alvó teremtményben, legyen az ember vagy állat. Valami mély, valami puha, valami nyugalommal teli, olyan, amit békével a szívedben nézel, és amitől legszívesebben megölelnéd azt a szerettedet, akinek az álmát éppen őrzöd. Talán az odaadásod jele ez, talán egyfajta legbelső vágy, hogy az öleléseddel osztozhass ebben a nyugodalmas békében. Nagy önfegyelem kell ahhoz, hogy ne simíts végig a hátán - én pedig ezzel az önfegyelemmel nem rendelkeztem tizenegy-két évesen. 

Halk nyösszenés jelezte, hogy felzavartam az álmából. Fél szemét kinyitva rám nézett, mellső lábával félálomban felém intett, én pedig - felbátorodva a gesztuson - óvatosan megsimítottam a hasát. 

Valószínűleg maga sem tudta eldönteni, jól esik-e neki, vagy inkább idegesítem. Egy ideig tűrte, majd - talán akkor, amikor úgy döntött, most visszazuhanna a saját, kifürkészhetetlen világába - az álomtól kissé megrészegülve felállt, és néhány lépéssel arrébb ment, hogy aztán a szőnyeg szélére feküdjön. 

- Ne bántsd a kutyát! -  jött a figyelmeztetés a konyha felől. 

- Nem bántom, csak simogatom - mondtam kissé sértődötten, és a sértődöttségem egyaránt szólt édesanyámnak és a kutyának is. Ők sem értenek engem? 

Tétován simítottam végig a gyapjúszőnyeg tömött rojtjain. Éreztem, ahogy az ujjbegyeim alatt szaladnak a szúrós, katonásan egyforma, tömött szálak, mígnem egy kissé kilógó rojtnál megálltam, és azt kezdtem piszkálni.

- Nórika, ne húzd ki a szőnyeg szálait! - szólt a második figyelmeztetés a konyha felől. Fakanál koppant ismét a fazék szélén, pontosan ötször.

- Jó, jó - mondtam, és egykedvűen elengedtem a szálat. 

Buksi tőlem egy méternyire, az asztal árnyéka alól kissé kibújva feküdt. Egyedül pedig az asztal alatt sem volt jó, így hát kiültem hozzá a szőnyeg szélére. Szerettem volna simogatni, de az előző figyelmeztetés még élt bennem annyira, hogy ne tegyem. Egyébként is, alszik. Én sem örülnék neki, ha engem felkeltenének álmomból… vagy mégis? Simogatásra talán mégis szívesebben kelnék?

Nem, hadd aludjon. 

Alighanem elkészült közben a vacsora. Az evőeszközös fiók nyílt, majd gurult jellegzetes csörrenéssel a helyére. Fém evőeszközök kerültek elő.

- Gyere teríteni!

Teli kézzel tértem vissza az asztalhoz. Alátét, lapostányér, mélytányér, balra villa, jobbra kés és kanál. Szalvéta, pohár, hőfogó a lábosnak. 

Ahogy oldalra pillantottam, a szőnyeg szélén pihenő kutyára tévedt a tekintetem. Valami nem stimmelt. Az oldalán feküdt, mancsával az orrán, és mindig, amikor épp kicsit mélyebbre aludt, mancsa tehetetlenül csúszott le az örökké nyirkos orról. Megigazította, behunyta a szemét, csúszott a mancs, és megint megigazította. Nem szokott ilyet.

Aztán megértettem: a szőnyeg széle más volt, mint az asztal alatti tér kellemes félhomálya. Ahogy ott feküdt a vastag gyapjúszőnyeg peremén, már nem védelmezte az asztallap, és a félig lehunyt szemének résén át valószínűleg bevilágított az étkező lámpájának az alvás nyugalmához képest harsány fénye. Óvatosan odaléptem hát Buksi mellé, megfogtam a legközelebbi, üres széket, és úgy igazítottam, hogy a támlája óvó árnyékot vessen a kutyára és az álmára. A lecsúszófélben lévő mancsot nem igazította vissza többé az orrára, egyszerűen csak aludt, lábait maga mellé simítva, és ütemessé váló szuszogását hamarosan halk, de egyértelmű horkolás váltotta fel.

- Látod, Nórika, ez az igazi szeretet.

Megfordultam. Édesanyám, aki épp kihozta a gőzölgő, forró fazekat az izzó tűzhelyről, alighanem szemtanúja lehetett a jelenetnek, helyesen értelmezve azt. Különös kifejezés ült ki az arcára, és szemeivel az én szemeimet kémlelte, mintha valamit, valami nehezen megfoghatót, most látna bennem életünkben először. 

Azt hiszem, talán tényleg akkor látott. Talán tényleg akkor kezdtem el érezni, mi a különbség szeretni és jól szeretni között. Azt viszont csak évekkel később értettem meg, hogy a dicsérete épp annyira különleges volt, mint maga a felismerés, hogy most valami önzetlenül jót tettem. Ez alkalommal ugyanis nem azért dicsért, mert okos vagyok. Nem azért, mert jól viselkedtem egy helyzetben, ami próbára tette gyermeki önuralmamat. Nem azért, mert megcsináltam a feladatomat. Ott, az étkezőasztal mellett állva azért dicsért meg, mert gondoskodtam valakiről. Mert nemcsak, hogy megálltam, hogy önző módon felkeltsem és játékba hívjam barátomat és játszótársamat, hanem észrevettem, mi hiányzik neki, és segítettem rajta. Mert hagytam, hogy a kutya tanítson arra, hogyan is kell valójában gondoskodni.

Csak évekkel később értettem meg, hogy a dicsérete valójában nem dicséret volt, hanem elismerés. Tizenévesen még talán nem is éreztem volna az óriási különbséget e két fogalom között.