Ott kezdődött, hogy levertem a bögrét.
Nem esett magasról, csak a horogról, amire fel volt akasztva, és csak a pultra, ami a konyhán fut végig, de ez a másfél arasznyi esés is elég volt ahhoz, hogy olyan történjen a bögrével, ami még soha: letörött, és három darabra vált a füle.
Pedig hogy szerettem ezt a bögrét!
Mindig is különleges vonzalmat éreztem a mázas agyagművek iránt. Különösen lenyűgöztek a mélykék vagy piros alapon pöttyös agyagedények a maguk bohókás, de mégis hagyományos, játékos, de egyszerű mivoltjukban. Ezt a bögrét történetesen egy búcsúban kaptam tizenpár éve. Sötétkék mázon egyenletes, fehér pöttyök domborítottak büszkén a külvilág felé, hívogatóan csillogva a júniusi napfényben, csábítva az arra járókat, hogy éppen e bögrében áztassák a reggeli teájukat, vagy ebből igyák esti kakaójukat.
Így lett hát az enyém a bögre egy fél emberöltővel ezelőtt, és szolgált engem megannyi reggeli teázás és esti kakaózás során. Az idők során itt-ott megcsorbult ugyan az agyagperem, és megtanultam, hogy hova ne érintsem az ajkaimat, ha épp inni készülök belőle, de egy-két csorbuláson kívül semmilyen komolyabb attrocitás nem érte hű társamat.
A leejtés azonban más volt.
Néztem a pulton az eséstől még tehetetlenül jobbra-balra billegő, csonka bögrét. Néztem mellette a néhai kecses, sötétkék fül három darabját, és azon gondolkoztam, helyrehozható-e a kár.
Valahogy megragasztom, gondoltam, és már kerestem is a legfelső fiók kacatjai között a ragasztót, ami az ígéret szerint minden anyagot mindennel összeragaszt annyira, hogy a reklám szerint akár egy bébielefántot is elbírnának a korábban szétvált részek. Egy pötty ide, egy oda, egy meg amoda, és már fogtam is a kezemben a csonka bögrét és a három részre vált fülét, és hosszú percekig tartottam a tíz remegő ujjam között a darabokat, reménykedve, hogy a mindent mindennel összeragasztó anyag megragasztja azt a foltot is, amit a bögre elvesztése okozna bennem.
Aztán egyszer csak elengedtem. Ott állt a bögre a reggeli fényekben a pulton, domború testén a kecsesen ívelő fülével, mintha soha, semmi kár nem érte volna, és csak én tudtam, hogy valójában ez egy görbe bögre, sérült füllel.
Azóta is ott lóg hát a többi edény között, felakasztva a pult fölött. Azóta is abból iszom a reggeli teát és az esti kakaót. Semmi nem változott a konyhában, mintha senki nem emlékezne arra a balesetre, ami a bögrével történt.
Én azonban azóta másképp iszom a reggeli teát. Fogom ugyan a bögre fülét egyik kezemmel, a másikkal azonban már nem az újságot lapozom, a pirítóst kenem vagy a macskát simogatom, hanem a bögre alját tartom. Mert tudom, most ugyan egyben van a bögre meg az ő három darabra tört füle, de egyszer majd, egy váratlan pillanatban, amikor már én is majdnem elfelejtettem, hogy valaha is szétvált a bögre meg a füle, el fog engedni a ragasztó, és ha épp nincs ott a kezem a bögre alatt, akkor a hideg kövön koppan a bögre, és loccsan a tea, és vége egy hosszú közös útnak, amit én és a bögrém jártunk be.
És bár a bögrém története jelentéktelen bárki másnak, aki nem én vagyok és nem is a nevezett agyagedény, ma reggel, a teát szürcsölve - egyik kezemben a bögre ragasztott füle, másikban, merő óvatosságból, a talpa - azon gondolkoztam, hogy valójában így működünk mi mind, emberi kapcsolatainkban. A megcsorbult peremet, az itt-ott megpattant mázat szinte észre sem vesszük, megszokjuk, és megtanulunk élni vele, de egy törés az törés. És még ha meg is ragasztjuk a törést, és még ha tart is a ragasztó, a sérülés pedig a felületes szemlélő számára alig észrevehető, akkor is tudjuk, hogy valahol, ahol korábban egység és folytonosság volt, húzódik közöttünk egy vonal, amit csak valami szokatlan matéria tart egybe, ami nem mi vagyunk, az eredeti valónkban.
Így hát elkezdjük azt a kapcsolatot, ami korábban megtört, másképp kezelni. Elkezdünk nem bízni abban, hogy ott, ahol korábban kapcsolódtunk, ahol tartottuk egymást, ott most is összetartozunk. Elkezdünk más irányból közelíteni egymáshoz, félve attól, hogy ott, ahol az a láthatatlan törésvonal húzódik, egyszer csak szétválik minden, és apró darabjaira hullik az, ami az idők során oly’ értékessé vált.
Ezt tanította hát nekem ma reggel a vásári agyagbögrém, miközben merengve néztem a kertet a teámat szürcsölve.
Hasonló Morzsák:
