Különös dolog felnőttnek lenni. Egy állapot, amit egész gyermekkorodban vágysz, ám mikor eléred, és apránként elkezded megélni, felértékelődnek benned azok a gyermeki éveid, amiknek a múlását akkoriban még annyira sürgetted.
Hat éves voltam, mikor először láttam a tengert. Világosan emlékszem, hogyan szálltunk ki a spanyol nyár legmelegebb napján a repülőgépből a szigeten, hogyan szakadt rólam a víz a sötétkék-fehér csíkos ruhácskám és a szalmakalapom alatt, hogyan könyörögtem citromos jégkrémért a hotelben, majd hogyan öltöztünk át egyből fürdőruhába, és futottunk ki a partra.
Emlékszem, mennyire keserű volt az életemben először megízlelt sós tengervíz az ócska, édes jégkrém után a nyelvemen.
Emlékszem, Mama hogyan tanított abban a néhány napban úszni, vagy inkább: ügyesebben kapálózva a vízfelszínen maradni.
Emlékszem, mennyire élveztem azt a nyaralást Spanyolországban, meg később a másik hetet, amit még gyermekkoromban tengerparton töltöttünk. Bár tengerpart puszta tényén kívül egyéb luxus nem volt bennük, pont így voltak tökéletesek. Luxusra azóta sem vágyom, tengerre és nyárra viszont igen.
Kalandos volt a maga módján mindegyik nyaralás, de nem is a kalandok maradtak meg annyira élénken az emlékeimben, hanem apró momentumok...
Ugrálni Mamával a délutáni hullámokban.
Beevickélni vele egy közös gumimatracon a bójáig, ahol ő kikötötte magát, hogy sodrás nélkül pihenjen az akkor talán még szelídebb napsütésben, én meg delfinként lubickoltam a matrac körül, alatt, mellett, megállás nélkül. Sosem fáradtam el.
Belelépni a nyaralás első napján egy üvegszilánkba, és utána nyűglődni a szétvágott talpammal, amit csípett a sós víz, és állandóan belement a homok.
Csokibarnára sülni, amíg meg nem jelent pár nap múltán a lebarnult orromon a fehér, haránt irányú csík, ahogy a napon való hunyorgás finom fehér vonalakat rajzolt az orromra és a szemem sarkába. Emlékszem, Mama ezt tigriscsíknak hívta, pedig tudtuk, hogy a tigriseknek nem is csíkos az orra.
Labdát ütögetni a derékig érő vízben. Még az ütők hangjára is emlékszem, ahogy a gumilabdába értek.
Kagylókat gyűjteni egy nejlonhálóba. Kagylókat, amik ma is megvannak még, huszonsok év után, mert hazaérve kifőztük belőlük a szerves maradékokat. Emlékszem, milyen büdös volt a budapesti konyha a kagylófertőtlenítés unalmas művelete közben.
Addig követni a halakat a folyton beázó úszószemüvegemmel a vízben, amíg délre már lila nem lett a szám, és felismerhetetlenné nem áztak az ujjaim.
A sokadik hívásra végül kimenni a partra Mamához, csurom vizesen, vacogó fogakkal, és hagyni, hogy megtörölgessen a napernyő nyújtotta óvó árnyékban.
Megvárni, amíg barackot pucol nekem. Elásni a magját és a héját a homokban, majd odaszaladni a vízhez, hogy az édes lét és az ujjaimra tapadt homokot lemoshassam a kezemről.
Hallgatni, ahogy Mama felolvas nekem a napernyő alatt.
Elaludni délutáni cirógatás közben az árnyékban.
Huszonvalahány éves lehettem, mikor először voltam önálló szervezésben, barátokkal tengerparton. És bár örültem, hogy hosszú évek után először látom ismét a végtelen kék tengert, hiányérzetem volt.
Ez a megmagyarázhatatlan hiányérzet azóta is kísér a nyaralásaimon.
Mert bár tucatszor voltam már felnőtt életemben tengerparton, és kialakultak a saját szokásaim a vakációra vonatkozóan, legkésőbb a délidőben éhségűzésre evett, a hőségben felmelegedett barackoknál még mindig elfog a keserédes nosztalgia.
Ez a hiányérzet talán többről szól, mint néhány gyermekkori nyárról. Szól ez a szeretetnek, amit csak egy anya tud adni a gyerekének, az őszinte gondoskodásnak, egy elmúlt időszaknak, a tovaszálló időnek… vagy épp az életnek magának.
Különös dolog felnőttnek lenni. Nosztalgiának megélni valamit, amit annak idején talán nem is tudtunk még értékelni, mert egyre csak arra vágytunk, hogy felnőttek lehessünk.
Hasonló Morzsák:
