Dió

(3 perces olvasási idő)

Ködös, párás hajnalok.
Vastag, barna, puha avaron az aranysárga hajnali fényben megcsillanó harmat.
Mohás, ázott fatörzsek.
Meztelenre vetkőző faágak.
Ívben cikázva hulló falevelek.
Gereblye karistolása a nedves talajon.
Bokrokban komótosan téli menedéket kereső sündisznók.
Ablakot rázó szél.
Üvegen aláguruló, egymást kergető esőcseppek.

...dió.

Bár az ősz múlandó szépségeit ő is látta és szerette, számára az évszak kincsét mégis egyes egyedül a dió adta, a dió és minden, amit a dióhoz kapcsolt. Az, ahogy felkerekedtek gyermekkorában napsütötte reggeleken, kis kéz a nagy kézben, és a környék diófáit meglátogatták. Néha nyújtózva, néha a szürke ágakra felmászva, néha a hajlékonyabb ágakat rázva gyűjtötték a termést, mint az ősz igazi kincsét, lehetőleg akkor, mikor még a fás, barna héjat körülöleli az a vastag, zöld burok, ami később olyan lemoshatatlanul sárgára színezi az ujjakat és a körmöket, mint ahogy a szivar festi meg a dohányosok örökkön kérges kezét. Hullott és tompán koppant a dió, jaj, hova gurult, á ott van, már látom. Au, ez a fejemre esett. Ebbe tedd, na, annak a zsáknak már mindjárt leszakad a füle, annyi van benne. Ott is van még, szedjük le azt is. Jaj, egy fülbemászó, pfujj, Mama segíts. Nem érem el, húzzuk meg ezt az ágat, ott is van még kettő, nézd.

Az ősz tehát a diógyűjtés évszaka volt. Már a nyár derekán beszélték sétáik alkalmával, hogy na majd ide jövünk diót szedni, ide meg nem, mert ez a fa idén beteg lett, látod, kicsikém, ott vannak azok a furcsa dudorok minden levélen, az pedig kiszáradt, öreg már, amaz meg keveset és satnyát terem az idén. Minden diófát ismertek a környéken. Amikor pedig beköszöntött a szeptember, nekiindultak a gyűjtésnek.

Hazaérve aztán megpucolták a diót. Akkor kell gyűjteni, magyarázta Mama, amikor éppen csak megrepedt a burka, s amikor fás héját feltörve puha, szinte gumiszerű termést kapunk, aminek a finom hártyája még lehúzható. Akkor a legfinomabb ugyanis a dió, mondta: fiatalon, fehéren, a hártyájától megcsupaszítva. Egészen más még az íze, mondta Mama, miközben ujjai szorgosan hámozták a világosbarna, leheletnyi réteget a friss dióról, és a furmányos kanyarokkal tagolt termést kettétörve megosztotta a fehér húsú diót vele, ő meg élvezettel kapkodta be a Mama által megpucolt, hófehér, fanyar kincset.

Ez volt hát számára az ősz gyerekként, és ez maradt felnőttként is, mikor már majd’ egy fejjel magasabb volt Mamánál, és régi hagyományukat gondosan ápolván minden évben, fiatal kéz az öreg kézben mentek napsütötte őszi reggeleken diót szedni.

Az ősz tehát számára nem az elmúlást és az alkonyt, hanem a diót jelentette, és a dión keresztül a soha nem szűnő, és így az élet múlandóságával mit sem törődő összetartozást. Mert úgy fejlődünk ki mindannyian, burkok által ölelve, mint a dió a meleg nyári napfényben, hogy aztán később, egy aranyló őszi napon, burkainktól megválva, zsengén vagy épp érettebben, de megmutassuk valódi kincsünket.

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák

78725814_471988990189396_2659472294035849216_o
kagyló

Könyvajánló

2019 decemberében megjelent A Camino maga az Élet című regényem, melyről az alábbi linkre kattintva olvashat többet.

A könyvről

Dr. Máté-Horváth Nóra

orvos és pszichoterapeuta-jelölt

© 2017-2024 Ragyogdtul.hu 

Készítették Dr. Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, ezek bármilyen formában történő felhasználása, másolása a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényben foglaltaknak megfelelően szerzői jogvédelem alatt állnak, felhasználásuk  csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató