- Egy igazi csoda, ugye? - kérdezte, miközben a hajszárítóval jobbra-balra cikázva fújta a puha bubi fazonra formált haját.
Értetlenül néztem rá.
- A hajszárító! - mondta mosolyogva, miközben visszaakasztotta a kis zúgó, ócska műanyagból fröccsöntött szerkezetet a tükör mellé.
Bólintottam. Mondtam, én nem akartam használni ma, de a kemping kissé elhasznált, vízköves zuhanyrózsájával annyit ügyetlenkedtem, hogy végül csak összevizeztem a hajamat.
- Tetszik is a hajad, szép a színe, még így vizesen is - nevetett.
Kicsit zavarban voltam. Furcsa egy beszélgetés ez, gondoltam, egy teljesen idegen nővel egy Isten háta mögötti kemping női zuhanyzójában, a hideg levegőn áthatoló forró gőzben, a bepárásodott tükör előtt állva egy szál törölközőben.
Különös dolog ez. Odahaza, a mindennapjainkban alig beszélünk egymással, elkapjuk a szemünket és elfordítjuk a fejünket, csak ne kelljen kapcsolatba lépni számunkra ismeretlenekkel. Ha néha, de tényleg csak néha, mosolyra görbítjük a szánkat, jó eséllyel értetlen csodálkozás fogadja önfeledt pillanatunkat. Így van ez a világ számos társadalmában, bezárva a modern élet adta magányunkba.
Amikor azonban kilépünk a saját kis kényelmes világunkból, elhagyjuk a buborékot, ami körülvesz, és minden szálon, ami az otthonunkhoz és az otthoni gondjainkhoz köt, lazítunk, lazítunk a gátlásainkon is. Ismertem ezt már a Caminon is, és ismerem ezt most is, tizenötezer kilométernyire a magam kis szürke buborékjától.
Ha kilépünk a kapunkon túl és egy kicsivel tovább, és elengedünk mindent, amit önvédelmünk pajzsaként használunk: előítéletet, zárkózottságot, arroganciát, nemtörődömséget, akkor hirtelen megnyílik valami láthatatlan, de nagyon is valóságos kapu ember és ember között, amin keresztül elérjük egymást.
Így történt ez a vulkán tövében felállított hideg kemping gőzölgő női zuhanyójában is: egy idegen, skót akcentussal beszélő, középkorú nő megdicsérte a hajamat, miközben a hamuszínű bubifrizuráját szárította.
- Tessék, a tied. - nyújtotta át a hajszárítót - Szárítsd meg azt a szép hajad.
Megköszöntem.
- Nagyon szerettem a régi hajam - mondta - még a kemoterápia előtt. Tudod, sűrű volt, mint most a tied, de nem ilyen szőke, hanem fekete és hullámos. Aztán a kemoterápia elvitte. Mondjuk - nevetett - az is praktikus volt, nem kellett szárítani!
Megdöbbenve néztem. Nem tudtam mit mondani, nem jöttek a számra a szavak.
- Sajnálom - mondtam végül, ahogy az átforrósodott, ócska hajszárítót a kezembe vettem.
- Jaj, ne tedd, én sem teszem. Túléltem, nem? És én vagyok az egyetlen az ismeretségi körömből, akinek ugyanabban az életben megadódott háromféle frizura: a göndör, a semmilyen és az egyenes.
Mosolygott. Láttam, hogy komolyan mondja - én is mosolyogtam hát.
- Örülök, hogy túlélted - mondtam. Tényleg örültem.
- Én is! - nevetett - Így legalább holnap megmászhatom ezt a hegyet, és még sok másikat, mire eljön az utolsó hajnalom.
Bólintottam. Bólintott.
Majd törölközőjét nyaka köré penderítette, mégegyszer beletúrt hamu színű bubifrizurájába, búcsút intett, és kilépett az ajtón. Én pedig, titokban, régi szokásomnak megfelelően buen Caminot kívántam neki.
