A végére minden tisztázódik

(2 perces olvasási idő)

Az utolsó napom volt a leghosszabb.

A kanadai húsz perccel hamarabb elindult, mint én, mert nehezemre esett a gyulladt, elmerevedett Achilles-inamat bemozgatni, illetve ennél talán még nehezebb volt a nyolc fokos, párás, sötét észak-spanyol hajnalba kimenni, és fejlámpámmal a fejemen nekivágni a kihalt utcáknak és az utolsó negyvenhat kilométernek, ami Santiagoig vitt.

A csillagok kísértek, amikor kiértem a lakott település nyújtotta biztonságérzetből a hideg, sötét országútra. Furcsa félelem fogott el, így hát kifejezetten jól esett, hogy édesanyám bejelentkezett telefonon, és vonalban maradt velem napfelkeltéig, ami az ottani viszonylatokban nem történt meg fél nyolcig. Útinaplómban valahogy úgy fogalmaztam, hogy szimbolikus az, hogy az embert az édesanyja kíséri át a sötét szakaszokon.

Napfelkeltekor aztán beértem a kanadait. Nem tudom, hogy értem be, mert nálam általában sokkal gyorsabban haladt. Talán úgy, hogy míg engem a sötétben jelentkező félelmem és az utolsó nap drukkja hajtott, őt a fejlámpa hiánya lassította.

Együtt haladtunk tovább Santiago felé, bár nekem néha bele kellett kocognom, hogy lépést tudjak tartani vele.

Amikor a hajnali köd felszállt, csodálatos napsütés melengette a kora őszi galíciai tájat. Talán az elmúlt hetek legnyugodtabb ege kéklett felettünk, vészjósló felhők nélkül. Ironikusnak éreztem, hogy az eddigi változékony, néha kifejezetten barátságtalan időjárás helyett pont akkor érkezik meg a jó idő, amikor búcsúzni készülök utamtól.

Ezt meg is osztottam a kanadaival.

- Vicces, hogy pont ma, az utolsó napunkon ilyen tiszta az ég, nem? - vetettem oda.
- Vicces? Erről szól az Út, nem? Hogy a végére minden letisztázódik.

Igen, a kanadaiban megvolt az a képesség, hogy továbbgondolja a dolgokat. Kicsit talán el is szégyelltem magam, hogy puszta meteorológiai jelenségként tekintettem az időjárásra, az elvonatkoztatás képességének legkisebb szikrája nélkül.

Ez egyike volt az utolsó mondatainknak. Az utolsó öt kilométert magunkba és gondolatainkba burkolózva, fáradtan, növekvő türelmetlenséggel tettük meg, egymástól bő tíz méterre elszakadva… már nem beszéltünk többet. A katedrálishoz érve végül lerogytam a tér közepén, a hátizsákommal a hátamon, és kiüresedve néztem a katedrális délutáni napsütésben megvilágított, felállványozott homlokzatát.

A kanadai pedig - lévén, hogy az olyan apróságok, mint hogy beért több, mint nyolcszáz kilométeres útjának célállomására, nem hatották meg - határozott mezítlábas léptekkel ment tovább utolsó szállása felé.

Sosem láttam többé.

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák

78725814_471988990189396_2659472294035849216_o
kagyló

Könyvajánló

2019 decemberében megjelent A Camino maga az Élet című regényem, melyről az alábbi linkre kattintva olvashat többet.

A könyvről

Dr. Máté-Horváth Nóra

orvos, pszichoterapeuta-jelölt, coach

© 2017-2021 Ragyogdtul.hu 

Készítették Dr. Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, ezek bármilyen formában történő felhasználása, másolása a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvényben foglaltaknak megfelelően szerzői jogvédelem alatt állnak, felhasználásuk  csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató