Türelem

Ott álltunk a márciusvégi reggeli szürkeségben a lovarda udvarán, fél tízkor, csodát várva, a ló meg csak állt, míg korábban szelíd szemében idegesen cikázott a domború tükörképünk.

Nem egy szokatlan dolgot kértünk tőle: mindössze annyit, hogy lépjen fel a rámpára, és álljon be a békésen szénázó társa mellé a lószállítóba, hogy aztán a reteszeket helyükre kattintva elindulhassanak hazafelé a hétvégi kalandozás után.

Valamiért azonban ő nem ezt akarta.

Mély barna szemeiben sok érzelem tükröződött. Elsősorban félt. Hogy pontosan mitől, azt talán csak ő tudta, ha tudta egyáltalán… de talán főleg attól, hogy most valami olyan történik vele, amit ő nem igazán akar. Hiszen ki akarna beállni egy keskeny, zárt dobozba, ami aztán hangos lesz, csörögni, zörögni és zötyögni fog, nem látni ki belőle, és még elfutni sem lehet belőle, ha nagyon megijedne?  Nehezen érthető egy ló számára, minek is kell egy zörgő kasztniban hallgatni az üvöltő szembeszelet, az elsuhanó autók őrjítő zúgását, érezni a talaj imbolygását.

Talán rossz emlékei vannak az efféle utazásról – vagy talán, ha azok nincsenek is, jók sincsenek. Az utazásban egyedül a megérkezés a jó számára… és nehéz elfogadnia a félelmetes ismeretlent annak a reményében, hogy majd egyszer jobb lesz.

Ám mivel ennyire mélyen nem nézett a lelkébe lovunk, ő csak annyit tudott mondani, hogy “Nem!”. Dacolt – jobb szó híján ez jutott az eszembe. Ő márpedig oda fel nem lép, a dobozba be nem megy! Ő akkor is küzd, ha négyen álljuk körül, ha a kötőfék erős, fonott száránál fogva húzzuk az orrát. Idegesen dobbantott hol mellső, hol hátsó patáival, felemelve, majd egy nagy, íves mozdulattal lehajtva a fejét.

Patthelyzet volt. Ő, bár talán nem tudta, egyetlen suhintással leterített volna mindannyiunkat. Mi ugyan többen voltunk, és okosabbak voltunk (bár ez utóbbiban, a szónak egy bizonyos értelmében nem vagyok annyira biztos), de pontosan tudtuk, hogy ha ez a méltóságteljes, ámde makacs test megindul egy nem kívánt irányba, nem sokra megyünk sem a számunkkal, sem az eszünkkel.

Volt a helyzetben egy nagy adag irónia… hiszen már mind mentünk volna haza, bepakoltunk, összekészültünk, lelki szemeink előtt otthonaink meleg szobáit láttuk, és egy nagy kádnyi forró vizet, ahol lemoshatjuk magunkról az elmúlt két nap lószagát. Mégis, mégis egy nyolcszáz kilós óriásgyerekre kell várni, hogy úrrá legyen a félelmén.

A gazda rácsaphatott volna, megszidhatta volna, kiabálhatott volna vele – mint tesszük ezt oly’ sokszor, amikor feszültség feszültséget szül, és olyan patthelyzetbe kerülünk, ahonnan racionális eszközökkel már nem látunk kiutat. Rácsaphatott volna, de nem tette. Helyette türelmesen, szelíden, és mégis határozottan beszélt hozzá, mintha a rámpa mellé egy olyan korlátot is szeretett volna adni, amibe a ló zaklatott lelke kapaszkodhat. Egyikünk elölről tartotta a vezetőszárat, másikunk hátulról, finom érintésekkel paskolgatta az állat kecses farát, míg a gazda oldalról terelgette határtalan türelmével a lovat. Kívülről nézve talán komikus is lehetett, ahogy egy bizarr kis trió egy makacs, riadt lovat próbál meggyőzni arról, hogy engedje el félelmeit; és én, a tapasztalatlan, akkor és ott belülről nézve sem hittem, hogy valaha sikerrel járunk. Mint életemben oly’ sokszor, kételkedni kezdtem abban, hogy a türelem célravezető-e.

És mikor már azt hittem, hogy sosem jutunk előrébb, hogy egyszerűen nincs rá mód, hogy meggyőzzük egy makacs állatot a félelmein való túllépésről, hogy beleragadtunk a helyzetbe, mint légy a pókhálóba, egyszercsak megtörtént a csoda: az állat feszült nyaka kilazult, szeméből eltűnt a riadt csillogás, és fejét lehajtva nagy dobbanásokkal felsétált a rámpán, be a szállítókocsiba. Nyikorogva kattantak a reteszek, és, míg a ló egy hosszú, elnyújtott fújtatással engedte el a feszültségét, mi mindannyian fellélegeztünk, és elégedett-hitetlen félmosollyal néztünk egymásra.

Ránéztem az órámra: háromnegyed tíz volt. Ami óráknak tűnt, valójában csak negyed óra volt.

 

Türelem. Néha elfelejtjük. Néha alábecsüljük. Néha azt hisszük, egy gyenge eszköz, nem hatékony, nem célravezető. Nem nézi az óráját, nem cicceg, nem dobol idegesen az ujjaival a szorosan összefűzött karjain, nem vág arckifejezéseket, nem bánt sem szóban, sem tettekkel… csak alázattal bízik abban, hogy a dolgok hamarosan jó irányba fordulnak.

A türelem olykor a legerősebb, legjobb, leghatékonyabb módja annak, hogy elérjük a célunkat. És erre most egy ló döbbentett rá.

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategória

Az alábbi gondolatok nem hírek, nem szakmai cikkek és nem blogbejegyzések, csupán vélemények, történetek, nézőpontok és mesék, melyek célja a szórakoztatás és a közös gondolkodás.

Ha tetszett, olvass tovább

if_resolutions-05_897243

Olvass további Morzsákat

Tetszett?

A Morzsák alatt általam írt történeteket, novellákat és apróságokat találsz, olvass tovább!

Olvasd a többi írásom!
if_lightbulb_62310

Olvass a coachingról

A coaching egyre inkább felkerül a mentális segítő szakmák térképére.

Ha úgy érzed, Neked szól, jelentkezz hozzám bátran coachingra!

Többet a coachingról!
profil1.3

Olvass rólam

Amennyire az interneten lehet, oldalamon bemutatkozom leendő ügyfeleimnek és olvasóimnak szakmám, életutam és motivációm ismertetésén keresztül.

Olvasd el, ki vagyok!

© 2017-2018 Ragyogdtul.hu 

Készítették: Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, felhasználásuk csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató