Túlragyogni a mindennapokat

Nehéz napnak indult.
Egy búcsúval kezdődött az autóbusz pályaudvaron, és én nem szeretem a búcsúkat.
Amikor a buszom kigördült a hajnali szürkeségbe a pályaudvar neonfényes félhomályából, utolsó könnycseppjeimet lenyelve igyekeztem előre nézni, és az előttem álló feladatra koncentrálni.
Minden búcsúnál ez van: szeretnék benne maradni a pillanatban. Nem tovább menni. Ott lenni, még egy kicsit beszélgetni, még egy kicsit visszatekinteni, jobban megélni a közös pillanatokat, teljesebb lenni.
Minden búcsúban benne van az elmúlás, és, mint minden elmúlásnál, a búcsú után is sok erőt igényel a továbblépés.
A Camino, mint az élet kicsinyített modellje, gyakran állít búcsúhelyzet elé, és akárcsak az életben, némelyik jobban fáj. Nyolc napnyi közös vándorlás után elengedni valakit kifejezetten rossz.

Két nap pihenő után visszatértem egy partmenti városkába, Avilésbe, hogy folytassam az utam – immáron egyedül.
Úgy indultam neki, immáron egyedül, a városból kivezető emelkedőnek, mintha ólomból lenne a lábam.
Nem terveztem hosszú napot, következő szállásom hét órányi járásra volt az avilési megállótól. Ennek ellenére lassan pörögtek a percek, és még lassabban a kilométerek.

Már dél körül tudtam, hogy mögöttem sétál.
Amikor leültem ebédelni, borongós gondolataim úgy öleltek körbe, mint egy vastag, szúrós gyapjúból kötött fekete sál. Az ebédem szegényes volt az éhségemhez képest, mivel még nem volt nyitva a konyha a kisváros egyetlen vendéglőjében, így csak némi száraz bagettet és sonkát tudtak kínálni a fogam alá.

Rosszkedvűen ettem a fűrészpor állagú kenyeret, majd mikor a poharamért nyúltam, hogy leöblítsem a frissen facsart narancslével, poharamon átpillantva megláttam. Egy sört ivott két asztallal arrébb, és a kölcsönös szemkontaktus tiszteletének jeléül, üdvözlésképpen megemelte a poharát.
Viszonoztam a gesztust, majd ismét útnak indultam, még két órányi út állt előttem.

Bár hallottam a túrabotjának ütemes csattogását a betonon, nem néztem hátra. Tudtam, hogy mögöttem van, de a köztünk lévő párszáz métert ő is és én is tiszteletben tartottuk.

A sárga nyilak megbízhatóan vezettek. Most jobbra, most balra, most egyenesen tovább, a templom mellett ferdén felfele, balra, a dombra, a kerítés mentén tovább.
Aztán egyszer csak eltűnt a jel.
Egy kisváros hármas útkereszteződésében álltam, és nem láttam a következő nyilat.

– Eltűntek a nyilak? – kérdezte mögöttem egy könnyed, kellemes hang németül, nagyon furcsa akcentussal.
Hátranéztem, ő volt.
– Lehet, hogy eltévedtem. – mondtam színlelt természetességgel, és igyekeztem nem kimutatni a duzzogó, mogorva gyereket magamban, aki ma egész nap tiltakozott a vándorlás ellen.
– Á, azt nem hiszem! – válaszolt könnyedén, majd a túrabotjával a kereszteződés túloldala felé intett – Ha jól emlékszem, arra kellett menni.
– Jártál már itt? – kérdeztem, meglepve.
– Kétszer, igen. Megyünk?

Elindultunk. Amilyen csöndben volt mögöttem, annyira beszédesnek bizonyult mellettem haladva. Furcsán beszélt, sosem hallottam még a németnek ezt a dialektusát.
– Hova valósi vagy? – kérdeztem.
– Liechtenstein – válaszolta röviden.
– Nahát, te vagy az egyetlen ember, akit ismerek onnan! – mondtam őszinte meglepődéssel.
– Érdekes, mindig mindenki ezt mondja.
És kacsintott, félmosollyal az arcán.

Így ismerkedtem meg tehát a Liechtensteinival.
Egy ötven környéki, magas férfi volt. Arca kicsit hosszúkás, mély, de vonásait kedvessé tevő ráncokkal. Barna bogár szemei egy kicsit bozontos, szürke szemöldök alól kémlelték a világot, és volt egy furcsa félmosolya, mintha minden, amit lát és hall, hordozna számára egy olyan komikumot, amit nem tud elrejteni. Őszesbarna, ritkuló haját vékony lófarokba fogta a tarkóján. Fehér pólója kicsit megfeszült az enyhén megereszkedett hasán,mint amikor egy sokáig sportos ember elé egy hónapig csak lakodalmi étel kerül. Márkás drapp túranadrágja sok túrának a szakadását, kimoshatatlan foltját és egyéb nyomát hordozta magán. Hátizskákján zácslócskák, a Camino kagylója, kitűzők és szalagok himbálóztak, akár csak egy telibélyegzett nemzetközi postai küldeményen.
Látszott, hogy nem először merészkedett ki hosszabb útra.

Új barátom programozóként dolgozott tizenegy faluból álló hazájában. Szabadúszó, munkaideje is rugalmas, így hát elárulta, hogy most is épp dolgozik. Pontosabban nincsen szabadságon: a szállásról majd felmegy a laptopjával a világhálóra, és megnézi a leveleit, a tengeren túli ügyfelei úgysem lesznek aktívak kora estig.

A Caminot sokadszorra járja. Nem pontosan tudja megmondani, hányadszorra, mert sokszor csak 2 hétre jön, egy-egy részletet sétál, és hazamegy. De volt egyszer olyan is, hogy Liechtensteinből végig gyalog ment Santiagoig majd Finisterre-ig. Nem az a fontos szerinte, hogy végigmenj, hanem, hogy kilépj egy kicsit az ajtódon.
– Én ezt jobban szeretem, mint bármilyen más luxusnyaralást. Többet ad. – magyarázta – Régen, amikor elmentem nyaralni, kifeküdtem az többi ember közé a tengerpartra, megnéztem egy-két műemléket, és hazamentem. De amikor hazaértem, egy hét múlva újra elszürkültem.
Egyetértően hümmögtem.
– Az efféle vándorutak viszont sokkal jobban feltöltenek. Ha hazamegyek, azt érzem, érhet bármi, túl tudom ragyogni a mindennapjaim.
Értetlenül néztem rá.
– Túlragyogni?
– Az a legfontosabb, nem? – kérdezett vissza, majd egy monológba kezdett – Hogy ragyogd túl a mindennapokat, az onnan érkező nyomasztó gondolatokat. Hogy ismerd meg, és tartsd meg az irányod. Hogy mindig, minden körülmény között önmagad maradjál. Ez, ha jól csinálod, már önmagában boldoggá fog tenni, nem? Ezt csinálom én – tette hozzá, elgondolkozva – amikor már érzem, hogy nem tudok eléggé ragyogni, lecsukom a laptopom fedelét, és útnak indulok.
Gondolkoztam. Túl kell ragyogni a mindennapokat. Talán igaz.
– Jó, de ezt nem minden munkában teheted meg. – mondtam végül. Elképzeltem, ahogy egyszer csak bejelentem a munkahelyemen, hogy elmegyek vándorolni, mert már nem tudok eléggé ragyogni.
– A magad módján a legtöbben. – mondta – Meg kell találnod, ami feltölt. Nem biztos, hogy a Camino az. Lehet, hogy a célod tölt fel, lehet, hogy a családod, lehet, hogy a mozgás vagy a kutyád vagy a festés. Egy barátomat a hegedű. Meg kell találnod azt, amitől ragyogsz. Különben kiégsz, mint a kanóc nélküli gyertya.
Hosszan hallgattam.
Talán igaz.
Még át kell gondolnom.

El Pituban elbúcsúztunk. Én elfoglaltam a szállásom, ő továbbment Cudillero barátságos kis halászfalujába, ami ugyan nem része a Caminonak, de az El Pitunak is otthont adó partmenti dombvonal lábánál, egy békés kis öbölben helyezkedik el, és minden útikönyv nagyon ajánlja.
Később úgy döntöttem, én is megnézem az öbölt. Holnap reggel másfele visz az út, akkor már biztos nem lesz kedvem leereszkedni a kikötőig. Átöltözve, hátizsákomat hátrahagyva, talpamat kimasszírozva indultam el késő délután a Cudillero felé vezető meredeken lejtő autóúton. Bár csak két kilométernyire volt a falu, egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a mellettem elzúgó autóktól néha megijedve, fáradt lábamat ügyetlenül rakva csattogtam lefele az aszfaltúton.

Cudilleroban az első benyomásom távol állt az útikönyv dícséreteitől. Egy zsúfolt, kihalt zsáktelepülésre értem, az utcákon csak egy-két turista lézengett tétova tehetetlenségben, nézve a “Siesta de 12 h a 17 h” feliratokat a szürke boltok rendíthetetlenül zárt ajtaján.
Rettentő éhes voltam.
A kikötőbe érve végre megtaláltam a városka főterét, ahol egymás hegyén-hátán sorakoztak a spanyol tengeri konyha specialitásait felsorakoztató éttermek makulátlan fehér damasztabroszokkal, rattan fonott székekkel és kifeszített napvédőkkel.
Bár nem kedvelem a tengeri herkentyűket, a friss fűszeres olaj illatától olyan hevesen korgott a gyomrom, hogy azt talán még Santiagoban is hallották.
A bőség zavarában nézegettem a vendéglők teraszát, reménykedve, hogy találok olyan helyet, ahol van húsétel is, de legalább krumpli.

Aztán egyszer csak integettek nekem.
A Liechtensteini ott ült az egyik étterem teraszán, egy óriási rák szétmarcangolt teteme és egy sör fölött, maszatos kézzel.
Hellyel kínált.
– Szuper, pont enni akartam! – mondtam, erőre kapva a reménytől.
– Szerintem pont most zárt be a konyha, nem? – Egy táblára mutatott, amin az állt: konyha 14-16-ig és 19:30-22:30-ig.
Szitkozódtam. Miért nincsen ezeknél rendes nyitvatartás? Miért nem gondolnak a délben és este hatkor éhesekre?
Sértett arccal néztem a szétmarcangolt rákot a tányérján.
– Á, kávéjuk és süteményük biztosan van. – mondta – Pincér!
Öt perccel később már a tejeskávém és a csokitortám fölött beszélgettünk, amik nem is annyira sovány vígaszt nyújtottak éhező gyomromnak. Nem is emlékeztem, hogy a csokitorta ennyire ízletes!
– Látod, hogy egy tortától is lehet ragyogni? – kérdezte a félmosolyával.

A délután többi részét végül együtt töltöttük: feltett szándéka volt megvárni velem a 19:30-as konyhanyitást.
Sétálgattunk a kikötőben, megnéztük a partra vetett, rozsda marta halászhajókat. Hosszasan néztük a hálójukat csomózó halászokat és az öreget, aki az emelődarut szerelte. Leültünk a világítótorony mellé, egy sziklára, és néztük az alattunk partnak csapódó, morajló hullámokat, amint a naplemente fényében haragosvörösen égő sziklákra egyre feljebb kapaszkodnak. Beszélgettünk az ő hazájáról, az én hazámról, történelemről és aktualitásokról.
Szórakoztató volt.
Tulajdonképpen a Caminon sosem vagy egyedül.

Vacsora után, a szállásához érve elbúcsúztunk. Búcsúval kezdődöt a nap, és búcsúval is zárult, nehéz szívvel nyújtottam neki a kezem. Rájöttem, még a nevét sem tudom, ám mikor a búcsú percében végül bemutatkozott, hangos berregéssel elrobogott mellettünk egy furgon, így nem értettem. Maradt hát a Liechtensteini számomra.

Stoppal mentem vissza El Pituba. Visszafelé mantraként visszhangzott a fejemben, hogy a legfontosabb, hogy ragyogd túl a mindennapokat.

 

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kövess Facebookon!

Legutóbbi bejegyzések

Kategória

if_resolutions-05_897243

Olvass Morzsákat

A Morzsák alatt általam írt történeteket, novellákat és apróságokat találsz, olvass tovább!

Olvasd a többi írásom!
if_lightbulb_62310

Olvass a coachingról

A coaching egyre inkább felkerül a mentális segítő szakmák térképére.

Ha úgy érzed, Neked szól, jelentkezz hozzám bátran coachingra!

Többet a coachingról!
profil1.3

Olvass rólam

Amennyire az interneten lehet, oldalamon bemutatkozom leendő ügyfeleimnek és olvasóimnak szakmám, életutam és motivációm ismertetésén keresztül.

Olvasd el, ki vagyok!

© 2017-2018 Ragyogdtul.hu 

Készítették: Máté-Horváth Nóra és örök barátja, Firsh. Minden jog fenntartva. Az oldal és annak teljes tartalma, beleértve az írásos és képi elemeket, Dr. Máté-Horváth Nóra tulajdonát és szellemi termékét képezik, felhasználásuk csak a szerző írásos engedélyével lehetséges.

*

Adatkezelési tájékoztató